A figyelem hatalma: hogyan formálja az életünket, és miért ez a legértékesebb képességünk?

>> English follows Hungarian <<

Számomra egyértelmű, hogy a figyelem az egyik legkülönlegesebb emberi képesség, és ezen belül az önkéntes figyelem az egyik legértékesebb. Ugyanis a figyelemből adódik az, hogy hogyan használjuk fel az időnket — ami a legfogyóbb, és ezáltal a legértékesebb emberi forrás az életünkben. A figyelmünk határozza meg, hogy mire szánjuk az életünket. Konkrétan: mit hagyunk, hogy az elménkben és pszichénkben helyet foglaljon, befolyásoljon, energiát használjon fel?

A figyelem dönti el, hogy mit engedünk be az elménkbe. A figyelem maga az a kapocs, amely összeköti az ágens, cselekvő embert a körülötte lévő világgal, kialakítva egy olyan kölcsönös viszonyt, ami által a világ egyrészt irányítani tudja az életünket, másrészt mi magunk is képesek vagyunk meghatározni, hogy mit szeretnénk, hogy kinyíljon előttünk a világból.

A figyelem tehát egy kölcsönös, reciprok, szétválaszthatatlan viszonyt hoz létre a világban mozgó kognitív lény — azaz mi, emberek — és a környezetünk között, amiben mozgunk, cselekszünk, és élünk. Ezen a figyelmi kapcson keresztül formál minket a világ, és ezen keresztül határozzuk meg mi is a helyünket a világban.

Amikor a figyelemről beszélünk, leginkább arra az önkéntes, kifejezetten különleges, magas rendű, emberi kognitív képességre gondolunk, amely az agyunk dorszális figyelmi hálózatának (dorsal attention network) működésén keresztül jön létre. Ez teszi lehetővé számunkra, hogy tudatos lényként, saját akaratunkból fakadóan ráirányítsuk figyelmünket a környezet bizonyos részeire. Eldöntjük, mit engedünk be az elménkbe, mit akarunk kiemelni a környezetből, mire akarunk „rázoomolni”, hogy aztán kognitív szinten foglalkozzunk vele.

És azáltal, hogy valamire figyelünk, az is automatikusan eldől, mire nem figyelünk. Ha valamire fókuszálunk, egy kamerához hasonlóan, minden más körülötte elhomályosodik. Így képes a figyelem teljes mértékben meghatározni, hogy a világ információtömegéből mit filtrálunk át, mit engedünk be, mit filterezünk át, mi az, ami formálhatja az elménket és az életünket — és mi nem. Amit kizárunk, annak nem hagyunk teret a pszichénkben, ezáltal pedig az életünkben sem.

Ugyanakkor az ember képes arra is, hogy figyelme aktív irányításán keresztül a fókuszpontja közepébe helyezze azt, amit fontosnak tart, mert ott szeretné azt tartani. Ezáltal tudunk ugyanis megvalósítani dolgokat a világban. Tettrekészségünk forrása az, hogy képesek vagyunk eldönteni, mi kerüljön a figyelmünk középpontjába, és azt képesek vagyunk ott is tartani ahhoz, hogy megvizsgáljuk és kezdjünk vele valamit: forgassuk, formáljuk, transzmutáljuk, manipuláljuk, irányítsuk, felépítsük, átbeszéljük, kiszámoljuk.

A figyelmen keresztül oldunk meg problémákat, teljesítünk célokat. A figyelmi képességünkön keresztül tudjuk összekötni az agyunkban meglévő milliónyi potenciált azzal, amit ténylegesen létre is hozunk a világban. A figyelem az, ami képes ezt a belső potenciált átvezetni a külső világba. A figyelem csatornázza át cselekvéseinket, gondolatainkat, érzéseinket konkrét megvalósulásokká. Tehát az önkéntes figyelem az alapját képezi mindennek, ami emberi.

Persze ott van az önkéntelen figyelem is. Az a fajta figyelem, amelyben a környezetünkben megjelenő, kiugró jelenségek így is, úgy is bevonzzák a figyelmünket. Ez nem akaratlagos, hanem egy automatikus agyi működés, melyet a ventrális figyelmi hálózat (ventral attention network) működtet, és amit leginkább hirtelen, intenzív, meglepő impulzusok — például hangos zajok vagy vizuális csillanások — váltanak ki.

Ez a funkció is szükséges a működésünkhöz, hiszen oda kell figyeljünk a környezetünkben megjelenő szembetűnő, száliens részletekre és eseményekre, mert fontosak lehetnek. A környezetünkben mindig van valami, ami meg akarja nyilvánítani magát nekünk, felhasználva a figyelmet, mint kapocs, ami összeköt minket a világgal. Mindig van, ami minket passzív módon odavonza a figyelmi apparátusunkat, hiszen a figyelem így vagy úgy, de mindig jelen van. Végigkísér az életünk során, ugyanis mindig figyelünk valamire. A figyelemnek mindig van tárgya, még akkor is, ha ez a tárgy állandóan változik, ha nem tudjuk megtartani a figyelmet, állandóan cikázik, és emiatt úgy tűnik, mintha elveszítettük volna. De a figyelem akkor is jelen van. A tárgya, még ha változik is, lehet valamilyen belső impulzus — érzet, érzés, gondolat — vagy valamilyen külső dolog a környezetünkben, más emberekben.

A figyelem tehát mindig jelen van, de lehet önkéntes és önkéntelen is. Ha akarjuk, meg tudjuk tanulni úgy felhasználni, ahogy az számunkra hasznos, értékes, az életünk, értékeink, és céljaink szempontjából releváns. De a figyelem ugyanúgy válhat a legnagyobb elpazarolt forrássá is. Ha hagyjuk, hogy a környezetünk túl nagy hatalommal bírjon felette, vagy ha mi magunk vagyunk azok, akik nem jól irányítjuk, ha jelentéktelen vagy értéktelen dolgok felé fordítjuk — akkor elpazarolódik.

Ezért van akkora veszélye annak, hogy a környezetünkben mennyi stimuláló, figyelemfelkeltő, figyelmet odavonzó és ezáltal a kogníciónkat odairányító dolog van. Olyan dolgok, amelyek valójában nem rejtenek igazi értéket, mégis — mivel vagy annyira látványosak, vagy annyira szépek, vagy annyi más ember által fontosnak tartottak — inherens módon be fognak szövődni az emberi percepciónkba.

És így amire legkönnyebb figyelni az az, ami a leginkább mutatós. Nem az, ami letisztult, egyszerű, valódi igazságot, értéket, vagy hasznosságot rejt, hanem ami egy látszatot kelt: értéktelenséget egy szép csomagolásban. Nagyon könnyű az ilyeneknek automatikus figyelmet szentelni, annak ellenére, hogy tudatosan megkérdeznénk: vajon figyelmet kell egyáltalán szentelni nekik?

Azonban sajnos ez tovább fokozható. Pszichológiailag nagyon jól dokumentált jelenség, hogy minél inkább odafigyelünk valamire (akár egy tárgyra a környezetben vagy egy belső érzésre), annál nagyobb teret engedünk neki az elménkben. És minél nagyobb teret engedünk valaminek az elménkben, annál könnyebben fogjuk újra és újra odairányítani a figyelmünket arra a dologra. Azt vesszük észre, amit eddig is észrevettünk és észre akartunk venni.

Ez azt jelenti, hogy létrejön egy önmegerősítő hurok, amelyben egyre inkább figyelünk arra, ami nem igazán fontos, ami pusztán látszatot hordoz — és ezáltal jelentőséget is tulajdonítunk neki, ami még tovább erősíti a figyelmünket az irányába. Így fokozatosan belekerülünk egy olyan körbe, amelyben a figyelmünket behálózzák az életünkben olyan dolgok, amelyek valójában nem fontosak — sőt, amelyek éppenséggel ki is zárják azt, amelyre figyelnünk kellene: az igazán értékesre, hasznosra, igazra. Ugyanis a figyelem egy rendkívül limitált képesség, és ha valamire kiterjesztjük, az egyértelműen azt is jelenti, hogy másra már nem tudjuk.

Ezért kulcsfontosságú, hogy ne hagyjuk, hogy a figyelmünk elvesszen a világ — és különösen a mai digitális világ — zajában, stimuláló impulzuskavalkádjában, értéktelenségeiben, és szemetében, amelyek állandóan a rossz és rossz között rángatják a legértékesebb emberi képességünket.

---

>> AI-assisted English translation of the Hungarian original. <<

The Power of Attention: How It Shapes Our Lives—and Why It’s Our Most Valuable Human Capacity

To me, it’s self-evident that attention is one of the most remarkable human faculties, and within that, voluntary attention is one of the most valuable. It’s through attention that we determine how we spend our time—which is the most rapidly depleting and therefore the most precious human resource we have. Our attention dictates what we dedicate our lives to. Concretely: what we allow to occupy space in our mind and psyche, what we let influence us, and what we allow to consume our energy.

Attention is what determines what we let into our mind. It is the very bridge that connects the acting human agent with the world around them, forming a reciprocal relationship through which the world both influences our lives and we ourselves define what we want to open up from the world toward us.

Attention thus creates a mutual, reciprocal, and inseparable relationship between the cognitive being—that is, us humans—moving in the world, and the environment in which we move, act, and live. Through this attentional link, the world shapes us—and we, in turn, shape our place in the world.

When we speak of attention, we usually refer to voluntary attention, that uniquely human, higher-order cognitive capacity generated by the functioning of the brain’s dorsal attention network. This system allows us, as conscious beings, to direct our attention willfully toward specific parts of our environment. We decide what to let into our mind, what to highlight from the environment, what to “zoom in” on so that we can cognitively engage with it.

And by choosing what we focus on, we automatically determine what we exclude. Attention, like a camera lens, brings one thing into focus while everything else blurs. This is how attention completely determines which parts of the overwhelming flood of information in the world get filtered through, and which do not. What we let in shapes our mind and life; what we shut out does not take up space in our psyche—and therefore not in our life either.

Humans also possess the ability to place at the center of their focus that which they consider important—simply because they want it there. This is what makes it possible for us to bring things into being. Our capacity for action is rooted in our ability to decide what enters the center of our attention, and to keep it there long enough to analyze it, engage with it, shape it, transform it, manipulate it, direct it, build upon it, discuss it, or compute it.

Through attention, we solve problems and achieve goals. It is through the capacity of attention that we connect the vast array of potentials within our brain with the things we actually create in the world. Attention is what channels this inner potential outward. It turns our actions, thoughts, and feelings into concrete reality. Voluntary attention, therefore, underlies everything that makes us human.

Of course, there’s also involuntary attention—that type of attention automatically drawn to sudden or prominent stimuli in our environment. This is not a conscious act but an automatic brain function, driven by the ventral attention network, triggered by sharp, intense, or surprising inputs—such as loud noises or flashing lights.

This function is also essential to our survival. We must be attuned to salient, eye-catching details and events in our environment—they may be important. Something in our surroundings always seeks to present itself to us, using attention as the bridge between us and the world. Something is always pulling at our attentional apparatus, passively drawing it in—because attention, one way or another, is always present. It accompanies us through life, because we are always attending to something. Attention always has an object, even when it constantly shifts and feels as though we’ve lost control. Even then, it’s there. Its object may be a sensation, emotion, or thought—or something external, in our environment or in other people.

So, attention is always present—but it can be either voluntary or involuntary. If we choose, we can learn to use it in ways that are useful, meaningful, and aligned with our values and goals. But attention can just as easily become the most squandered of resources. If we allow the external world to have too much power over it—or if we ourselves fail to manage it well and let it drift toward the trivial or meaningless—it gets wasted.

This is why the abundance of attention-grabbing, overstimulating, cognitively invasive stimuli in our environment poses such a risk. Many of these things hold no real value, yet—because they’re so flashy, beautiful, or seen as important by others—they become embedded in our perception almost by default.

And so, we end up paying attention to what is most striking—not necessarily what is most meaningful. We don’t attend to what is refined, clear, and valuable—but to what creates the appearance of value: packaging that conceals emptiness. It becomes incredibly easy to give our automatic attention to such things, even when we fail to ask ourselves: Is this even worthy of my attention?

And it gets worse. Psychology clearly documents that the more we attend to something—whether an object in the world or a feeling inside—the more space it takes up in our mind. And the more space it occupies, the more we’ll keep directing our attention back to it. We notice what we’ve already noticed and trained ourselves to notice.

This creates a self-reinforcing loop, where we continually attend to things that are not truly important—but which, through repeated attention, gain importance in our minds, further strengthening our attention toward them. Gradually, our attentional world becomes filled with things that do not matter—while the truly valuable, useful, and truthful elements are pushed out. Because attention is a severely limited capacity, what we give it to—inevitably—determines what we cannot give it to.

This is why it is critical not to let our attention be lost in the noise, overstimulation, and hollow spectacle of the modern world—especially the digital world. These constant, low-quality stimuli hijack our most precious human capacity and waste it between one meaningless distraction and the next.

But if we learn to direct our attention consciously and purposefully, we can steer it where we truly want our lives to go. Because ultimately, it is our attention that determines the direction, scope, and trajectory of our life—moment by moment, minute by minute, hour by hour, day by day. Only by reclaiming our attention can we regain control of our mind—and of our life.