How the Dynamics of Team Sports Mirror the Game of Life
>> Hungarian follows English <<
I played competitive basketball for something like 15 years during my childhood, adolescence, and young adulthood. Over that time, I learned some of the most fundamental lessons about life. Many people have made the connection between game or sports (or the concept of play in general) and life, seeing them as similar systems, but I especially like how Jordan Peterson describes it in Rule 1 of Beyond Order, where he talks about not needlessly denigrating social institutions or artistic achievement.
He argues that games are like life because they’re complex systems based on rules that players must learn over time. Many people play together, and for many, the game holds great importance and is therefore venerated and embedded in a social structure and culture. The game also needs to be iterative, meaning it can be played repeatedly without becoming corrupt or boring.
When I think about basketball in this analogy, it makes a lot of sense, and I believe others who have played sports and experienced the competitive atmosphere will also benefit from viewing life the same way they viewed their team, training, and games.
So, here’s the analogy:
Some people simply don’t want to play the game. They don’t show up to tryouts or want to participate, collaborate, or compete. Maybe they like basketball but not the teamwork, so they just go to the gym and shoot alone. These are the individuals who, despite their competence in certain skills, choose not to participate in society or adhere to its rules—people who prefer isolation, living in the woods or on the outskirts, disconnected from larger social responsibilities.
Then there are those who show up to tryouts but aren’t good enough to make the team. They face a hard decision: do they work harder to get better for the next tryout, or give up? This mirrors those on the margins of society—people who try to play the game, take responsibility, but don’t yet have the skills or impact to contribute meaningfully.
Next, you have those who make the team but spend most of their time on the bench. They have a chance to be around the game and the team, but they’re rookies, apprentices. They need to recognize that they have a lot to learn and a long way to go, but at least they’re in the environment where the game is happening. These players are like young professionals or recent graduates—novices who need time to develop the skills necessary to have a greater impact.
Then we come to actual playing time. In basketball, there are only 40 minutes and five positions, but a team has around 9-10 players who actually see the court and contribute to the game. This reflects real-life communities where opportunities are limited due to finite resources (and a capitalistic zero-sum competition).
Naturally, those who are the most competent, trained, and experienced get the most playing time. These are the starters—the ones relied upon most, the leaders. They bear the most responsibility because they carry the team. In life, they are the most skilled professionals, the pillars of their communities, and the highest in the hierarchy.
And then there are the players fighting for minutes behind the stars: up-and-comers. These players show they can contribute when needed, but they’re not yet reliable or experienced enough. They’re working hard to improve, but someone in their position ahead of them on the depth chart is better. Their opportunity lies in working as hard as possible to be better than the person in front of them.
This is akin to trying to secure a promotion, win over a partner, or excel in any competitive field. Nature is built on competition, and those who are the fittest reap the greatest rewards.
Every community forms its own hierarchy because there are always differences in talent, work ethic, skill, competence, and willingness to take responsibility. Few people make it to the top, and even fewer stay there because it’s so demanding.
But no matter where you are in this hierarchy, you can move up or down, and ultimately, contribute. You can earn more minutes, more responsibility, and more recognition, or you can lose them if you don’t put in the effort. As players in the game of life, we face daily decisions about whether to contribute: do we improve or risk falling down the depth chart? How hard we train and how much focus we put in directly affect how much we play.
Some people might question why you’d always want to become a better player. Isn’t it enough just to enjoy the game? To go with the flow? For many players, it is. Some are naturally more talented, some care more deeply, and others are simply happy to be part of the team. But we must remember that to excel at something, you need to genuinely enjoy doing it for its own sake.
At the core of this is the universal human drive to improve and go deeper. Because usually the better you are at something, the more likely you are to experience flow. The more you play, the more exciting the game becomes, and the more you can contribute to the team. As your skills grow, so does your responsibility, and with that, the game takes on deeper meaning.
Some players, when they lose their spot, work harder, strategize more effectively, and acquire new skills to help the team in various ways. They immerse themselves in the game and learn to focus on a particular skill, such as three-point shooting or defense, because every team needs talented shooters and defenders.
Winning a championship doesn’t necessarily mean the most to the star player on the team. Often, it means the most to those who have worked the hardest, pushed their potential, and given everything to contribute to the team’s, and therefore society’s, success in their own specific role.
>> Az eredeti angol szöveg fordítása AI segítségével készült. <<
Hogyan tükrözik a csapatsportok dinamikái az élet játékát
Versenyszerűen kosárlabdáztam körülbelül 15 évig gyerekként, kamaszként és fiatal felnőttként. Pontosan ez idő alatt tanultam meg az élet néhány legalapvetőbb leckéjét. Sokan vontak már párhuzamot a játék, a sport (vagy általánosságban a játékosság) és az élet között, hasonló rendszereknek tekintve őket, de különösen kedvelem Jordan Peterson megfogalmazását a Beyond Order (Rend és túlmutatás) című könyvének első szabályában, ahol arról ír, hogy ne becsméreljük szükségtelenül a társadalmi intézményeket vagy a művészi teljesítményeket.
Azt állítja, hogy a játék azért hasonlít az élethez, mert mindkettő egy összetett rendszer, amely szabályokon alapul, és amelyet a játékosoknak idővel meg kell tanulniuk. Sokan vesznek részt benne, és sokak számára a játék rendkívül fontos, tisztelet övezi, valamint társadalmi struktúrákba és kultúrákba ágyazódik. Emellett a játéknak iteratívnak kell lennie, vagyis újra és újra játszhatónak anélkül, hogy eltorzulna vagy unalmassá válna.
Ha ebben a párhuzamban gondolok a kosárlabdára, sok minden világossá válik, és hiszem, hogy mások is, akik sportoltak vagy megtapasztalták a versenyszellemet, sokat profitálhatnak abból, ha az életet ugyanúgy szemlélik, mint a csapatukat, az edzéseket és a meccseket.
Íme tehát a párhuzam:
Vannak emberek, akik egyszerűen nem akarnak részt venni a játékban. Nem jelennek meg a válogatáson, és nem kívánnak részt venni, együttműködni vagy meccsezni. Lehet, hogy szeretik a kosárlabdát, de nem szeretik a csapatmunkát, ezért inkább egyedül dobálnak a teremben. Ők azok, akik nem kívánnak részt venni a társadalomban vagy nem akarnak igazodni annak szabályaihoz – ezért kompetenciáik ellenére elszigetelődést választanak: a természetben élnek vagy a társadalom peremén, távol a kollektív felelősségvállalástól.
Aztán vannak, akik megjelennek a válogatáson, de nem elég jók ahhoz, hogy bekerüljenek a csapatba. Kemény döntéssel szembesülnek: dolgozzanak még többet, hogy legközelebb sikerüljön, vagy adják fel? Ez azok helyzete, akik a társadalom peremén élnek – próbálkoznak, felelősséget vállalnak, de még nincs meg bennük az a képesség vagy hatás, amellyel valódi hozzájárulást tudnának adni.
Ezután ott vannak azok, akik bekerülnek a csapatba, de a legtöbb időt a kispadon töltik. Részei lehetnek a csapatnak és a játéknak, de még újoncok, tanoncok. Fel kell ismerniük, hogy sokat kell még tanulniuk, hosszú út áll előttük, de legalább már abban a közegben vannak, ahol a játék zajlik. Ők olyanok, mint a pályakezdők vagy a frissen diplomázottak – kezdők, akiknek időre és tapasztalatra van szükségük a fejlődéshez.
Ezután jön maga a játékidő. A kosárlabdában csak 40 perc van, és öt poszt, de egy csapatban körülbelül 9–10 játékos kap valamennyi szerepet a pályán. Ez azokra az életterekre emlékeztet, ahol a lehetőségek korlátozottak, véges erőforrások, meritokrata versenyhelyzet, vagy kapitalista zéró-összegű játszmák miatt.
Természetesen azok kapják a legtöbb játékidőt, akik a legkompetensebbek, legképzettebbek és legtapasztaltabbak. Ők a kezdők: a legmegbízhatóbbak, a vezetők. Ők viselik a legnagyobb felelősséget, mert ők viszik a hátukon a csapatot. Az életben ők a legképzettebb szakemberek, a közösségek alappillérei, a hierarchia csúcsán állók.
És ott vannak azok is, akik a kezdők mögött küzdenek a percekért: a feltörekvő fiatalok. Megmutatják, hogy képesek hozzájárulni, ha szükség van rájuk, de még nem elég tapasztaltak vagy megbízhatók. Keményen dolgoznak, hogy fejlődjenek, de a pozíciójukban előttük lévő játékos jobb náluk. Az ő lehetőségük abban rejlik, hogy olyan keményen dolgoznak, hogy lehagyják azt, aki előttük áll.
Ez olyan, mint amikor valaki előléptetésért küzd, megpróbál elnyerni egy partnert vagy kiválóvá válni egy versenyképes területen. A természet a versenyen alapul, és a legalkalmasabbak aratják a legnagyobb jutalmakat.
Minden közösség kialakítja a saját hierarchiáját, mert mindig vannak különbségek tehetségben, munkamorálban, készségekben, kompetenciában és a felelősségvállalásra való hajlandóságban. Kevesen jutnak el a csúcsra, és még kevesebben maradnak ott, mert óriási nyomást jelent.
De bármelyik szinten is vagy ebben a hierarchiában, felfelé vagy lefelé is mozoghatsz – és végső soron hozzájárulhatsz. Több játékidőt, több felelősséget és több elismerést is kiérdemelhetsz, vagy el is veszítheted mindezt, ha nem teszed bele az energiát. Az élet játékában nap mint nap meghozzuk a döntést: hozzájárulunk, vagy nem? Fejlődünk, vagy visszacsúszunk a rangsorban? Az, hogy mennyire keményen edzünk és mennyire összpontosítunk, közvetlenül meghatározza, mennyit játszunk.
De itt van ez a kérdés is: miért akarnál mindig jobb játékos lenni? Nem elég csak élvezni a játékot? Csak sodródni az árral? Sok játékosnak ez tényleg elég. Vannak, akik természetüknél fogva tehetségesebbek, mások mélyebben törődnek, és olyanok is, akik egyszerűen örülnek, hogy a csapat részei lehetnek. De ne feledjük: ahhoz, hogy kiválóvá válj valamiben, őszintén élvezned kell magát a tevékenységet.
A lényeg egyetemes emberi hajtóerő: hogy elmélyüljünk valamiben, és fejlődjünk benne. Mert általában minél jobb vagy valamiben, annál valószínűbb, hogy immerzív flow élményként tudod átélni. Minél többet játszol, annál izgalmasabb lesz a játék, és annál többet tudsz adni a csapatnak. Ahogy nőnek a képességeid, nő a felelősséged is, és ezzel együtt a játék egyre mélyebb értelmet nyer számodra.
Vannak játékosok, akik ha elveszítik a helyüket, még keményebben dolgoznak, okosabban stratégiáznak, új készségeket sajátítanak el, hogy különféle módokon tudják segíteni a csapatot. Elmélyednek a játékban, és egy-egy konkrét képesség fejlesztésére összpontosítanak – például hárompontos dobásra vagy védekezésre –, mert minden csapatnak szüksége van jó dobókra és védőkre.
A bajnoki győzelem nem feltétlenül a csapat sztárjátékosának jelent a legtöbbet. Gyakran azoknak, akik a legtöbbet dolgoztak, a leginkább törekedtek a potenciáljukat feszíteni, és mindent beleadtak, hogy a saját szerepükön keresztül hozzájáruljanak a csapat, tehát a teljes társadalom, sikeréhez.
