Reziliencia az életben: miért fontosabb a rugalmasság, mint a tökéletes rendszer
>> English follows Hungarian <<
A reziliencia – szívóság, teherbírás, rugalmasság, antifragilitás – az egyik legértékesebb emberi erősség. Az ember eleve úgy van “megcsinálva”, hogy elbírjon dolgokat. Nemcsak azokat, amiket szeret, vagy amiket megtanult, hanem azokat is, amik kényelmetlenek, fájdalmasak, idegesítőek, megrázóak, kiszámíthatatlanok.
Olyan a biológiánk és a pszichológiánk is, hogy benne van az az alapkapacitás, hogy elviseljünk, túléljünk, megoldjunk, megálljunk a helyünkön, akkor is, ha az adott helyzet nehéz. Akkor is, ha az adott döntés fájdalmas. Akkor is, ha az adott pillanatban bölcsen és erényesen cselekedni azt jelenti, hogy nem az egyszerűbb, nem a gyorsabb, nem a kényelmesebb utat tudnánk választani.
A reziliencia nem egy új keletű dolog. Az emberi történelem minden korszakában ott voltak azok a bizonytalan, fenyegető tényezők, amelyek veszélyeztették a túlélést – egyénileg is, közösségileg is. Egy család túlélése, egy közösség jövője mindig is attól függött, hogy azok az emberek, akik benne éltek, képesek voltak-e ilyen rezilienciával helytállni. És mivel a környezet soha nem volt teljesen kiszámítható, a gyerekek is ebbe nőttek bele: hogy a világ veszélyes, hogy bármikor történhet valami, amit nem tudunk előre látni.
Ez egyfajta egzisztenciális szorongást ad az embernek, de ugyanakkor, ha jól viszonyulunk hozzá, lehetőséget ad arra is, hogy megerősödjünk, hogy karaktert formáljon bennünk, hogy a bizonytalanságon keresztül váljunk egyre szilárdabbá (ezt nevezzük antifragilitásnak). De ez csak akkor történik meg, ha nem menekülünk el a bizonytalantól, hanem elfogadjuk, hogy a fájdalom, a szenvedés, a kontroll hiánya, a kiszámíthatatlanság mind alaptulajdonságai a valóságnak.
És ez az, amit a mai ember nagyon könnyen eltéveszt (nagyon sokszor én is). Manapság nagyon könnyű mindent egy mesterséges rendszerbe beilleszteni: optimalizált élet, strukturált napirend, százszázalékos kontroll minden döntés, tevékenység, mozdulat fölött, hogy lehetőleg semmi ne legyen kiszámíthatatlan.
A látszat alapján ez működik is. Rendszerezettebb az élet, hatékonyabb a munka, kevesebb a stressz, egészségesebbek a mindennapi szokások. De közben ott marad egy felszín alatti szorongás, egy kontrollmánia, hogy csak egy ilyen rendszer, és annak alapos betartása tud minket fenntartani. Ha sosem kell a kiszámíthatatlanra nyitottnak maradni, eltűnik az alkalmazkodóképesség, ami abból fakad, hogy bármi jöhet, mert én bármire képes vagyok reagálni.
Egy túl rendszerezett vagy túl optimalizált élet könnyen kiszolgáltatottá tesz a váratlannak – éppen azáltal, hogy sosem tanultuk meg, hogyan kell improvizálni, újra szervezni magunkat, és egy változó helyzetben is stabilnak maradni. Ez egy evolúciós szempontból is világos: a hiperspecializált fajok – akik egy nagyon szűk környezethez alkalmazkodtak tökéletesen – rendkívül kompetensek ott, akkor, abban a rendszerben. Jelenlegi emberi példaként gondoljunk csak Bryan Johnson amerikai vállalkozóra és egészségügyi megszállottra, akit a tökéletes mindennapi rutinja valószínüleg 120 éves koráig egészségesen fog tartani.
De egy evolúciós szempontból abban a pillanatban, hogy egy környezeti rendszer megváltozik – akár egy apró külső tényező miatt, akár egy új faj megjelenése, akár az időjárás változása miatt –, a hiperspecializált faj egyszerűen eltűnik. Nem tud alkalmazkodni, hiszen nincs benne az a rugalmasság, amit a kevésbé specializált, de sokkal inkább adaptív fajok képviselnek.
Ugye pont az emberi faj az, amelyik annak ellenére, hogy sosem volt a legerősebb vagy a leggyorsabb, sem a legjobban hiperspecializált, hiperadaptált lény a bolygónkon, mégis meghódította a világot. Azért, mert a biológiája és pszichológiája leginkább engedte, hogy tudjon alkalmazkodni és reziliens maradni. Az ember volt a leginkább kompetens minden ökológiai helyzetben, ahová eljutott. Mert saját magától is, és közösségei által is, képes volt elviselni minden nehézséget, vesztséget, fájdalmat, fizikai megpróbáltatást, és egzisztenciális ismeretlent. Új környezetben az új feltételekhez idomult. Képes volt ott is megélni, ahol előtte még ember sem járt.
Ennek a fenti elmélkedésnek, még ha nem is evidens, nagy gyakorlati jelentősége van az egészség- és teljesítménycoachingban, amivel én is foglalkozom. Mert coachként vagy mentorként nem az a célunk, hogy valami tökéletesen optimalizált rendszert adjunk át a kliensnek. Nem az a cél, hogy hiperspecializált, hiperoptimalizált életet csináljunk, ami talán fenntartható, talán kényelmes lesz egy idő után, mert minden rutin a helyén van, minden egészséges szokás be van építve, minden nap ugyanúgy kezdődik, ugyanúgy végződik, és nincs benne hiba.
Az egészséges életmódra és teljesítményre alapuló változások mind adaptívnak kell lenniük. Olyan embert kell formálniuk, aki akkor is tud jól cselekedni, edzeni, helyesen dönteni, jó életet élni, amikor nincs meg körülötte egy tökéletes rendszer. Amikor nem ideálisak a körülmények: amikor nem aludt jól, nem evett tökéletesen, nincs pszichésen vagy mentálisan száz százalékon, vagy éppen egy krízis közepén áll.
És pontosan itt jön be az, hogy mit is jelent valójában teljesíteni. Mert teljesíteni nem akkor nehéz, amikor minden adott, hanem akkor, amikor semmi sem adott, és mégis helyesen tudsz cselekedni. Ezért is lehet igazán csodálni a sportolókat. Ők ugyanis, annak ellenére, hogy nagyon hiperspecializáltak ahhoz, hogy teljesíteni tudjanak a maximumom, mégis képesek arra, hogy a környezeti hatások változásai ellenére is eredményesek legyenek. És ez nem a napi rutin merevségéből jön, hanem abból, hogy ott van bennük a puszta rugalmasság és reziliencia, hogy nem ideális körülmények között is a legjobbat hozzák ki magukból.
Ez az, amit mi is meg kell tanuljunk. Nem egy tökéletes rutint kell építenünk, amiben minden nap ugyanúgy néz ki, minden nap előre kalkulálható, és minden nap előrelátható fejlődést hoz. Hanem olyan rendszert kell létrehoznunk, amely szándékosan bevezet bizonytalanságot. Szándékosan épít be olyan elemeket, amelyek kiszámíthatatlanok és amelyek kirángatnak a konfortzónából. Mert csak így tudunk valódi rezilienciát fejleszteni és olyan emberekké válni, akik bárhol, bármikor, bármilyen körülmények között is képesek teljesíteni (tehát jól megállni a helyünket az életben).
Ez tehát minden olyan embernek szól, aki szereti struktúrálni az életét. Aki szereti a rendszert, szereti a megszokást, a kiszámíthatóságot, a hatékonyságot. Aki szereti azt a fajta kényelmet, ami abból fakad, hogy pontosan tudjuk, mikor mit kell csinálni. Aki szereti azt a világot, ahol a napirend, az edzés, az étkezés, az alvás, a munka, a kapcsolatok mind-mind be vannak táblázva.
Én is ilyen vagyok. És én is bűnös vagyok ebben. És mégis azt kell mondjam: amikor az élet egyszer-egyszer kirángat ebből a struktúrából, amikor jön valami váratlan, amire nem számítottam, akkor sokkal nehezebben adaptálódom, mint azok az emberek körülöttem, akik nem optimalizálnak ennyire és nem építettek fel egy tökéletes rendszert. Ők valahogy jobban bírják a nehézséget, mert bennük van az a képesség is, hogy a világ instabilitása nem rázza meg őket.
És ez az, amin én is dolgozom és amit mindenkinek ajánlok: hogy ne csak optimalizáljunk. Hanem edzzük magunkat a rugalmasságra. Dolgozzunk azon, hogy reziliensebbek legyünk. Hogy ne csak akkor tudjunk jól élni és teljesíteni, amikor minden a helyén van, hanem akkor is, amikor semmi sincs a helyén, de figyelemmel, nyitottsággal, és kreativitással meg tudjuk találni a helyes utat előre.
Ezért van óriási értéke annak, ha valaki felkarolja azt az egzisztenciális dimenziót, hogy a világ kiszámíthatatlan, és integrálja az életébe azt a fajta nyitottságot és készenlétet a nem-vártra, ami meg tudja edzeni az embert. És ez egy mély, psziché formáló realizmus, amit a buddhizmus elfogadása éppúgy hangsúlyoz, mint az ókori sztoikus filozófia önuralma, vagy a modern egzisztencialisták szembenézése az abszurdummal.
>> AI-assisted English translation of the Hungarian original. <<
Resilience in Life: Why Flexibility Matters More Than a Perfect System
Resilience—grit, endurance, adaptability, antifragility—is one of the most valuable human strengths. Human beings are fundamentally “built” to withstand challenges. Not only the things we like or have learned to master, but also those that are uncomfortable, painful, irritating, shocking, and unpredictable.
Both our biology and psychology contain an innate capacity to endure, survive, solve problems, and hold our ground even when situations are difficult. Even when the decision is painful. Even when acting wisely and virtuously means not choosing the easier, faster, or more comfortable path.
Resilience is nothing new. Throughout every era of human history, there have always been uncertain, threatening factors endangering survival—both individually and collectively. A family’s survival, a community’s future, has always depended on whether its members could stand firm with this quality of resilience. And because the environment was never fully predictable, children grew up with the understanding that the world is dangerous and that something unforeseeable could happen at any moment.
This creates a kind of existential anxiety, but if we relate to it properly, it also offers an opportunity to grow stronger, to develop character, to become more solid through uncertainty (this is what we call antifragility). But this only happens if we do not flee from uncertainty—if we accept that pain, suffering, lack of control, and unpredictability are fundamental attributes of reality.
And this is what modern humans often misunderstand (myself included, many times). Today it’s so easy to fit everything into an artificial system: an optimized life, a structured daily routine, 100% control over every decision, activity, and movement, so that nothing remains unpredictable.
On the surface, this seems to work. Life appears more organized, work becomes more efficient, stress decreases, and daily habits become healthier. But underneath lurks a subtle anxiety, a need for control—a belief that only such a system, and strict adherence to it, can keep us afloat. If we never remain open to unpredictability, we lose the adaptability that comes from knowing: anything can happen, and I can still respond to it.
An overly structured or hyper-optimized life makes us vulnerable to the unexpected—precisely because we never learned to improvise, reorganize ourselves, and remain stable in a changing situation. This is clear even from an evolutionary standpoint: hyper-specialized species—those perfectly adapted to a very narrow environment—are extremely competent there, then, under those conditions. A contemporary human example might be Bryan Johnson, the American entrepreneur and health enthusiast whose perfectly optimized routine will likely keep him healthy until 120.
But from an evolutionary perspective, the moment an environmental system changes—whether due to a minor external factor, the arrival of a new species, or a climate shift—the hyper-specialized species disappears. It cannot adapt because it lacks the flexibility represented by less specialized but more adaptive species.
Humanity, despite never being the strongest, fastest, or most hyper-specialized species on the planet, conquered the world. Why? Because our biology and psychology most allowed us to adapt and remain resilient. Humans were the most competent across every ecological niche they entered. Because individually and collectively, we could withstand hardship, loss, pain, physical trial, and existential uncertainty. In new environments, we adapted to new conditions. We could survive where no human had lived before.
This reflection, while not obvious at first glance, has enormous practical significance for health and performance coaching—the very field I work in. Because as coaches or mentors, our goal is not to hand over a perfectly optimized system. The aim is not to create a hyper-specialized, hyper-optimized life that might be sustainable or comfortable eventually, where every routine is fixed, every healthy habit ingrained, every day begins and ends the same, and nothing ever goes wrong.
Changes aimed at health and performance must all be adaptive. They must shape a person who can act well, train effectively, make good decisions, and live well even when there is no perfect system around them. When conditions are not ideal: when they haven’t slept well, haven’t eaten perfectly, are not mentally or psychologically at 100%, or are in the middle of a crisis.
And this brings us to what true performance really means. Performing is not hard when everything is given—it’s hard when nothing is given, and you can still act rightly. This is why athletes deserve admiration. Despite being highly specialized to perform at the maximum, they can still succeed in changing conditions. And that doesn’t come from rigid routine—it comes from raw flexibility and resilience: the ability to give your best even when circumstances are far from ideal.
This is what we must learn as well. We should not build a perfect routine where every day looks the same, every day is predictable, and every day delivers linear progress. We need to create systems that deliberately introduce uncertainty. That intentionally build in elements that are unpredictable and pull us out of our comfort zone. Because only then can we develop true resilience and become people who can perform anywhere, anytime, under any conditions—who can hold their ground in life.
This message is for anyone who loves to structure their life. Who loves systems, routine, predictability, and efficiency. Who craves the comfort of knowing exactly what to do and when. Who prefers a world where work, training, meals, sleep, and relationships are all neatly scheduled.
I am one of those people. I am guilty of this too. And yet I must admit: when life pulls me out of that structure, when something unexpected happens that I didn’t anticipate, I adapt far less easily than those around me who haven’t optimized so strictly and haven’t built a perfect system. Somehow, they endure hardship better because they also possess the capacity to remain unshaken by the instability of life.
And this is what I am working on—and what I recommend to everyone: don’t just optimize. Train for flexibility. Work on becoming more resilient. So that we can live well and perform not only when everything is in place but also when nothing is in place—yet, with awareness, openness, and creativity, we can still find the right way forward.
That is why there is immense value in embracing the existential reality that the world is unpredictable—and in integrating into our lives that kind of openness and readiness for the unforeseen, which strengthens the human spirit. This is a deep, psyche-shaping realism—one that Buddhism emphasizes through acceptance, that ancient Stoic philosophy highlights through self-mastery, and that modern existentialists underscore in their confrontation with the absurd.
